Most újra magzatpózban ülök a kanapén... Viharzom, ingadozom, hullámzok...

Sokadszorra sem értelek és sokadszorra szúr belém az érzés, hogy meddig tartom még oda a mellkasom, hogy ide lőj...itt fáj a legjobban...?

A két héttel ezelőtti hétvégét bevállaltam igen, mert ott akartam lenni, veled, melletted. Érezni az illatod, a közelséged. És történt valami, ami hét éven keresztül nem, és magyarázatot már nem is keresek, mert olyan pillanatot adtál magadból, amit ki tudja hány éve nyomsz el magadban. Egy röpke pillanatra magadhoz engedtél. 

Persze a hétvége véget ért - a hétvégék már csak ilyenek - és szigorúan tartottuk magunkat ahhoz, hogy senki senkinek semmit nem ígér. Csak az érzéseink maradtak újra kinyitva. Mindketten tudjuk, hogy reménytelenül elvesztünk egymás szemében és egymás szívében. Mégis. Vagy inkább mégsem. Mert áttörés továbbra sincs, Te továbbra is ragaszkodsz az elveidhez és mint tudjuk, egy férfinak az ad tartást. Nekünk pedig örökös távolságtartást. 

Aztán ahogy teltek a napok, a hiányod egyre jobban dobolt bennem és nem voltam rest, felhívtalak. Igen, csupán ezért, mert hiányzol. Ahogy évek óta mindig, megint és még hányszor? Azóta újra nézzük a messengert, hogy van-e rajta valami... valami kicsi kis jelzés, hogy lehetne... talán... Vicces, ahogy pár hangjegy jelenik meg a képernyőn, vagy az ujjaim alatt, mint valami kód... Hallani, látni szeretnélek. És hallak, és látlak. Érintenélek. Hát, azt most sem. 

Pokoljárás ez és a kapu kulcsát szigorúan őrzöd. Önként sétáltam be és te bezártál, elzártál. Magadtól is. Néha elsétálsz a kapuig és kinyitod a zárat. Annyit adsz csak, amennyi neked jólesik és ha marasztalnálak, már fordulsz is meg... Téged ne zárjon be senki. Mégis rabok vagyunk mindketten. Te kint, én bent. 

És hogy miért ülök itt újra magzatpózban a kanapén? Mert hazajössz két hétre. Szükségét érezted közölni, és annak is szükségét érezted, hogy megsértődj azért, hogy én csak annyit mondtam rá, hogy örülök, hogy kipihened végre magad.... Nem tudom már, mit vártál. Talán ki tudja hányadszorra kérdezzem, hogy mikor látlak, hogy hozzánk jössz-e haza? Hogy kitudja hányadszorra mondhasd, hogy pihenni jössz... és hát mi... mi általában ebben azért jelentősen akadályozunk téged leginkább azzal, hogy élünk, létezünk, cselekszünk. Természetesen általában nem úgy, ahogy az neked megfelelne. Mi már csak ilyenek vagyunk... 

Vagy hogy nemes egyszerűséggel csak annyit mondj, más terveid vannak... és különben is mi nem is... csak... szóval Te sem tudod, sőt mi több, fogalmad sincs, csak tudjuk, hogy el van ez az egész cseszve... 

Csak azt nem tudod, hogy én már nem félek, mert a holnap nélküled is eljön és nem kérdezi meg reggel, hogy na, mennyire hiányzik? Mert úgyis tudja, hogy mennyire nagyon... de aztán felkelek, felébresztem a kiscsajt, elviszem óvodába, elmegyek dolgozni, érte megyek, átélek vele minden szépet, könnyűt, nevetést és élményeket, minden nem annyira szépet, nehezet, könnyet és fáradtságot, aztán eljön az este és újra lefekszem aludni, hogy másnap újra kezdődjön... Teszem a dolgom, élem az életünket, élünk. Kettesben. 

Tehetnénk hármasban is. Kinyitottam előtted az ajtót, szélesre, hívtalak, gyere... Nem azt kértem, hogy cipeld helyettem a terheimet. Nem azt, hogy tarts el minket. Csodákat szerettem volna neked mutatni, álmokat lefesteni és megélni... 

Már nem kérdezem meg, velünk is töltesz-e időt a szabadságod alatt? Már csak jó pihenést van erőm kívánni anélkül, hogy ne sírjam el magam és félmosollyal tudom nyugtázni, hogy úgy döntöttél, te sem kérdezed, hogy veled tartunk-e? 

Fél megoldás lenne ez csak újra, mint a hétvége. Hogy utána újra beülj az autódba és visszamenj az életedbe, mert a szabadság véget ért. Megint. És még hányszor?

Félig nem kell már ez nekem. Egészen akarlak. Mert szeretlek. És most is oda jutok, ahonnan elindultam... A döntéseidért csak Te felelsz. És Te még mindig nem döntöttél úgy, hogy felvállalsz engem, minket. 

Ergo ülók magzatpózban a kanapén és már nem magamat sajnálom. Hanem Téged és a kidobott idődet, amit nem kaphatsz vissza soha. Talán egyszer majd rájössz. De én nem akarom pazarolni a sajátomat. El is megyek aludni. Hiányzol.

Ilyenkor, nyári estéken kiülök a kertbe, csöndes kis zugomba, és hallgatom az éjjel neszeit. Fúj a szél. Bőrömet símogatja, enyhülést hozva zenéjével szívemben is... A békák már elhallgattak, az ég peremén villám villan. Valahol esik. 

Gondolataim csapongnak, de ez így is van rendjén, hiszen egy újabb rohanó és eseménydús nap után csak ezután következhet a rendrakás. Már csendesül a szívem. Ma is, ahogy az előző sok napban, sokszor gondoltam Rád... Érvek és ellenérvek sorakoznak egymás után. De még mindig ugyanoda jutok. Listázni tudnám, hogy mi minden az, amit felhozok ellened, vádollak, aztán rájövök, hogy nem is... Nem vádollak. Kinyílt a szemem. Ránéztem a kapcsolatunkra, kicsit távolabbról és arra jöttem rá, hogy ez engem boldogtalanná tesz. 

A négy évvel ezelőtti döntésemmel talán predesztináltam ezt... Csak akkor még elhittem, hogy lehet, lesz másként. De nem lett. Te ma sem alszol mellettem, nem bújhatok hozzád, nem éled meg velem, velünk a mindennapok csodás pillanatait, a nevetéseket, az apró összezördüléseket, a focizást a fűben, a pancsolást a tóparton..Lehet, hogy ezek a dolgok is csak nekem hiányoznak. Én megosztanám... talán majd lesz kivel.

Ez a remény tartotta bennem a kitartást, hogy várjak... és várjak... Szép szavakba burkolt időhúzásnak érzem most már mindezt. Egy csak annyira ígért jövőképnek, ami által még maradhatok Neked. Addig, amíg eldöntöd, mit is szeretnél az élettől, az életedtől. Miközben fenntartod magadnak a kiskaput, amelyen bármikor kiléphetsz azzal, hogy ez neked sok.

Akkor, amikor már minden tőlem telhetőt igyekeztem megtenni Neked, érted, amit csak tudok, egyszer csak szembenéztem azzal, hogy éppen azt hallgatom, hogy Te mennyire nem tudod azt tenni mellettünk, amit elterveztél, akkor, ott, úgy... Pedig én szóltam előre, hogy a mi életünk egy folyam.. Folyton új helyzetek, megoldandó feladatok, átszervezendő időbeosztás. De ezt én vállaltam, amikor megszületett Csibe, és nem is bánom egy percét, egy sóhaját sem. 

Néha elfáradok. Ilyenkor jó lenne elmondani, hogy mennyi gond van a fejemben, mennyi feladat vár még rám, és vannak pillanatok, hogy csak egy ölelés kellene... Egy fog ez menni.

Talán észre sem vetted, hogy akkor, amikor kérésedre felültem a HÉV-re és kimentem hozzád, azt a döntést hoztam, hogy ezzel elveszítem azt, akivel ha próbáltam volna, menthettem volna a kapcsolatunkat. De másként döntöttem. Sokadszorra tettem le melléd a voksomat és sokszor hallottalak végszót mondani a kapcsolatunk felett... 

Én az otthonomba, az életembe hívtalak, és emlékszem, mennyire szánalmasnak éreztem az egészet, amikor ránéztem az összepakolt cuccaidra. Hét év alatt csak annyira költöztél be az életembe, hogy ott ültem pár póló, egy pár még sosem használt munkáscipő és pár általam vásárolt alsónadrág előtt... 

Ideje elengednem a kezed úgy, hogy az enyémet sosem fogtad igazán. Talán a szerelmed nem is nekem szól, hanem egy elképzelt ideának, amilyen én nem vagyok. Biztosan sok olyan sebet hordozol, ami alapján engem is alábecsülsz. Fülembe csengenek a gúnnyal mondott szavaid, miszerint a német nők céltudatosak, férjet akarnak és gyerekeket... Képzeld, ez teljesen normális. És a magyar nők is ilyenek. Én is ilyen vagyok. 

Nem vágyom cél nélkül tölteni éveket várakozással, reménnyel, beletéve az időmet, energiámat egy olyan kapcsolatba, ami nem vezet sehová. Majd ekkor és akkor. Egy év múlva... aztán persze majd megint közbejön valami és félve a kérdéstől, hogy akkor hogy lesz velünk? lehessen válaszul pár szóval kihátrálni az egészből és magyarázatot sem adni soha többé, hogy miért... Vagy szó nélkül. Mert az is nagyon megy Neked.

Aki engem szeret, az elfogad olyannak, amilyen vagyok. Én szeretem a jelenem. Vágyom rá, hogy ezt egy arra méltóval megosszam, mert csodálatos dolgokat élek meg nap, mint nap. Némaságba burkolózol, és némaságra kényszerítesz ezzel engem is. A benned lévő kisgyermek talán sokat félt és kevés szeretet kapott. De nem hagytad, hogy szeresselek. Nem is tudtam megmutatni, hogy milyen is az. 

Igen, én nehezen fejezem ki a belső érzéseimet. Több vagyok, mint amilyennek látsz, gondolsz, vagy képzelsz. Csak hinned kellett volna bennem. De nem fogsz. Ahhoz előbb magadban kellene...

Belenyugszom lassan, hogy nem kérhetem már, hogy légy része az életünknek. Neked ez nem megy. Bízom benne, hogy a magad módján megpróbáltad, de ez is úgy jár, mint a többi álmod... Megtehetnéd, még sem teszed meg, hogy felszámolj mindent, összepakolj, és úgy élj, ahogy vágytál rá. Pár hónap pihenés, vízpart, csend, szerelem... 

De a Te döntéseidért Te felelsz, a sajátjaimért pedig Én. Megoldásom nincs Ránk.

Szóval csak ülök a padon, csendes kis zugomban. Szeretem az életem és hallgatom az újból felhangzó békabrekegést. Érzem a Duna illatát. A szél csendesült. Rágyújtok. Jó így. Holnap talán nem fog esni.

Megérett a gondolat és követte a tett. Itt az idő, hogy újra blogot írjak, mert ahogy régen is volt... és itt az ideje annak is, hogy blogom nevéhez kapcsolódóan újra elővegyem szívemből azt, amiért annak idején kertésznek kezdtem tanulni. Mindent, ami zöld (adott esetben az ennek minősített gondolataimat is.)